WOMEN OF SREBRENICA

A GYÁSZ ÉS A SZÁMONKÉRÉS HANGJAI

A második világháború után az emberiség fogadalmat tett: Auschwitz nem ismétlődhet meg! Szervezetek, projektek sokasága küzd évtizedek óta a toleranciáért. Mennyire volt sikeres mindez? – tehetjük fel a kérdést önmagunknak is, hiszen Európa szívében alig másfél évtizede újabb etnikai tisztogatás és népirtás következett be. A boszniai Srebrenicában a világ szeme láttára tízezer férfit és fiút végeztek ki szerb ortodox fegyveresek csak azért, mert muzulmánok voltak. Az elképzelhetetlen rémtett a nácik által az orosz fronton a zsidók ellen elkövetett tömeges kivégzésekre éppen úgy emlékeztetett, mint a szovjetek lelkén száradó katyni mészárlásra, amelynek lengyel tisztek estek áldozatul. Az ENSZ missziója a helyszínen volt, a holland kéksisakosok azonban nem a civil lakosságot védték, hanem a tettesekkel múlatták az időt. Sok háborús konfliktus után szervezetek alakulnak, hogy a valaha egymás ellen harcoló felek közötti megbékélésért küzdjenek. A megbékélésig azonban hosszú út vezet: Srebrenica asszonyai még nem tartanak, nem tarthatnak itt. Az első lépés ugyanis nem lehet más, mint a gyász, az áldozatok azonosítása, történetük elmesélése a világnak és a felelősségre vonás követelése. Erre a feladatra vállalkoztak a boszniai település özvegyei és fiaikat vesztett anyái. Tudják, hogy a továbblépés addig nem történhet meg, amíg az áldozatok nem nyugszanak méltó sírhelyen, amíg szörnyű sorsukat okulásul nem ismerheti meg mindenki, addig, amíg a felelősök szabadon vannak.

A MUZULMÁNOK ELKÖLTÖZTEK

Az 1991-es népszámláláson a lakosok háromnegyede vallotta magát muzulmán bosnyáknak Srebenicában. A délszláv háború alatt egy, a Boszniai Szerb Köztársaság területére eső településen az ortodox szlávok etnikai tisztogatást végeztek, nem volt, aki megakadályozza őket. Pár évvel az események után egy külföldi újságírónő a faluban járt, megpróbálta szóra bírni az ott élőket. A kevesek, akik beszéltek, állították, hogy a bosnyákok önszántukból költöztek el. „És az a 15 éves fiú hova lett, akit hiába vár vissza anyja évek óta?” – kérdezte az újságírónő. Választ nem kapott. Srebrenica asszonyai szerint nekik kell harcolniuk azért, hogy megkeressék a tömegsírokat, hogy azonosítsák az áldozatokat. Találkozókat, fotókiállításokat szerveznek, koncerteket rendeznek, hogy felkeltsék a figyelmet. A népirtás évfordulóján sok száz ember menetel át Bosznián, hogy fejet hajtson az újratemetett áldozatok sírjai előtt. Ezt az utat egyszer mindenkinek végig kellene járnia – mondja az emlékezők menetének egyik rendszeres magyar résztvevője.

VÉLEMÉNY

A délszláv háború idején, amikor a boszniai Srebrenicában ez a szörnyűség történt, még nagyon kicsi voltam. Az iskolában sem tanultunk még róla, így nincs sok háttérismeretem ezzel kapcsolatban. De nem értem, hogyan ismétlődhetett meg ez és más genocídiumok Auschwitz után. Dühítő, felháborító, hogy mindez az ENSZ és a világ szeme láttára történt. Úgy gondolom, hogy erről beszélni kell, hogy mindenkihez eljusson ennek a tragédiának a híre, és hogy a világ együttesen tudjon az ilyen problémák ellen tenni, fellépni. Talán azzal, hogy szervezetek alakultak a megbékélés ügyében, fel lehetne nyitni az emberek szemét, meg lehetne értetni, hogy mindenki egyenlő és mindenkire szabad vallásgyakorlás vonatkozik. Még több szervezetnek és találkozónak kellene létrejönnie, hogy a világ, hogy mindenki belássa: az emberek egyenlők és egyenlő jogokkal bírnak.

DUDÁS RÉKA,16 éves, Berzsenyi Dániel Gimnázium